Valahol egy másik világban, egy másik helyen és egy másik időben...

Tüzesen sütött a nap a nyári délutánon, de a hűs, északi szél mégis elviselhetővé tette. Az apró városka főterén már gyülekezett a tömeg, mert nagy műsort szerveztek nekik az uraik. Kivégzés lesz, méghozzá nem is akármilyen! Egy gonosz, álnok boszorkányt fognak megégetni. A kutyát sem zavarta, hogy az elmúlt 17 évben ott lakott velük és ápolta a betegeket, már bebizonyosodott, hogy az, a víz kivetette magából. Persze ez nézőpont kérdése, ami a lányt illeti, valamiért nem akart megfulladni, hát addig kapálózott, hogy vehetett egy mély lélegzetet a felszínen... Vesztére... Szülei egymásra borulva sírtak, nem is sejtették, hogy kígyót melengettek a keblükön. Mindent megtettek azért, hogy tisztességes menyasszony váljon belőle. Megtanították mosni, főzni, még kérő is akadt szép szerével. Nem csoda, a sudár alkatú, igéző szépségű kisasszony valósággal megbabonázta az erősebbik nem minden képviselőjét. Így hozta össze a sors a nem annyira daliás, de legalább a mocsoktól barnálló lovaggal. Szülei örültek a derék harcosnak, mert így nem zaklatná őket többé senki. Ők is tisztában voltak vele, hogy hordott már szebb szál férfit is hátán a föld, de mégis csak egy lovag.

Katalin véleménye persze helyenként eltért atyja és anyja elképzeléseitől. Nem olyan nagyon sokban, csak abban, hogy úgy konkrétan a hányinger kerülgeti a derék Kortantól. Hiába szigorú és az egyébként is mindenki által elfogadott nézeteket magába foglaló nevelés, Kortan leginkább disznóra emlékeztető megjelenését sehogy sem volt képes ellensúlyozni, annak bájos, de még inkább hiányos mosolya. Igaz, állítólag tudott olvasni, bár Katalin ebben is kételkedett, lévén szó arról az egyszerű tényről, hogy beszéd közben sem haladta meg szókincse az 50-60 szót. Persze azért megadta az esélyt, hátha esetleg talán ő az aki félre ismeri azt a harcost. Valamikor pár nappal ezelőtt el is battyogott a börtönbe, meglátogatni leendő hitvesét, még süteményt is vitt neki, melyet maga készített. Hogy pontosan mit is látott, azt a gyengébb gyomrúak és lelki állapotúak érzéseit figyelembe véve inkább nem részletezem, de maradjunk annyiban, hogy véleménye jelentősen megváltozott, de nem a pozitív irányba. Így eshetett meg, hogy aznap este egy rendkívüli módin érvekre épülő és persze nagyon hangos vitát kezdeményezett szüleivel. Hogy a város túl feléig hallatszó ordítozás közben hogyan is jutott ez eszébe és hogyan is merészelte kimondani, azt nem tudja senki, de tény, azt mondta, hogy inkább lesz az ördög felesége, mint ezé a szörnyetegé! Ennek meg is lett a hatása, sok nem annyira vonzó lány szüleinek esett le egy jókora kőszikla a szívéről. Hát boszorkány, ezért tudja megbabonázni az összes környékbeli férfit és ezért nincs az ő lányuknak kérője, még féllábú, fél kezű sem! Ezzel sem lesz többé gond, mert most katalin oda van kötözve a máglyához, a hóhér kezében ég a fáklya. Még fél óra és lesznek kérők...

Most kanyarodjunk is vissza a tömeghez, mert hát nem egy mindennapi társaság, az biztos. Szépen félkörbe álltak, bár ez leginkább a derék Korten érdeme, aki lehet hogy nem volt éppen szemrevaló vagy túl eszes, de tény, hogy a kivégzések szervezése a kisujjában volt. A helyi hierarchia fontos, a jobb módúak álltak elől, de a hátsó sorok is láthattak mindent, mert a máglyát egy emelvényen rakták össze. Abban az évben igen száraz volt az idő, termés sem volt elég, ami ugye újabb indok arra, hogy valakit közepesen átsüssünk. Mondjuk, ha a papot, vagy a hasonló alkattal megáldott Kortent sütötték volna meg, akkor legalább mindenki jól lakott volna. Na jó, ez gusztustalan volt, az utóbbiból még az éhhalál szélén sem evett volna senki. Mindenesetre, a félelemtől az ájulás szélén lavírozó leányzót most mindenki nyál csorgatva bámulta, aminek nem sok köze volt az éhséghez, mert miután megégették a közeli, kiapadni készülő folyóba dobják majd, de annál több köze volt feltűnő öltözékéhez. Konkrétan feltűnően hiányos és igen sok helyen megtépázott, nem túl sokat takaró öltözékéhez, mely valójában egy megszaggatott zsák volt csupán. Ne gondoljon senki rosszra, egy újjal sem nyúlt hozzá senki, nem mertek. Rettegtek attól, hogy esetleg elátkozza őket, kivéve a plébános urat, de a fene sem érti hogyan, valahogy sosem sikerült kettesben lennie vele, még a kínzások alatt sem. Szemtanúk előtt pedig nem lehet és kész. Ravasz és kegyetlen ember volt, értett hozzá, hogy mindenki mindent beismerjen. Nem kellett több pár óránál és Katalin is beismerte, hogy boszorkány, pedig tudta mi vár majd rá.

Ahogy zakatoló szívvel, remegve nézett le a tömegre és várta az elkerülhetetlent, könnyei fátylán keresztül valami nagyon különöset vett észre. Lódobogás, de az átlagosnál ritkább és mélyebb hangon. Mintha ló lenne, de vagy kétszer akkora mint, amiket eddig látott. Minden egyes lépésénél, enyhe rezgés rázta meg a porló talajt és ahogy közeledett, már ki lehetett venni a lélegzetét is. A tömeg elhalkult, mindenki a dörgő lélegzetű teremtmény felé nézett. Egy hatalmas csatamén fordult be a sarkon, a feje búbjától a patái hegyéig vastag, erős páncélban. Láthatóan nem egy és nem két csatát látott már. Páncélja nem csillogott, helyenként rozsdás volt és mindenfelől égésnyomok, horpadások és hatalmas karcok, vagyis inkább karmolásnyomok éktelenítették. A fejét borító páncélon, valamint a marjánál és faránál, alkarnyi hosszúságú és annál csak kicsivel vékonyabb tövű, tűhegyes tüskék tették az egyébként is iszonyú megjelenésű állatot még elrettentőbbé. Hátán lovas helyett néhány nagyobb zsák és faláda pihent. Viselt ugyan nyerget, de az jól láthatóan nem túl sűrűn volt a hagyományos célra felhasználva. Jobb hátsó lába mellett egy különös formájú íj és néhány, viszonylag rövid lándzsa mozgott együtt a fémpáncéllal.

Persze a ló nem érkezett egyedül, lovasa mellett sétált. Az ő öltözéke azonban teljesen más volt. Ő maga az átlagosnál kissé vékonyabb lehetett, de messziről sütött belőle az erő és az energia. Erős, ám könnyű bőr páncélt viselt, mely sok helyen fém pikkelyekkel volt megerősítve és, ha ez egyáltalán lehetséges, még a ló páncéljánál is viharvertebb volt. A lábfején, csak a lábujjakat védte fém, de az is pengében végződött. A térdet és a könyököt is egy egy fém lemez védte. Pikkelyek erősítették a mellvértet a mellkastól a has alsó részéig és a váll környékét is. Hátára egy palást volt erősítve. Valaha talán kék lehetett, de most a rengeteg égésnyom miatt leginkább szürkés fekete, helyenként tenyérnyi lyukakkal és szakadásokkal. A legnagyobb feltűnést azonban mégis a sisak keltette. Szűk T alakú nyílás szolgálta kilátást és a szellőzést. Tetején valaha amolyan kakastaréj forma díszítő elem lehetett, de az teljesen tövig le volt égve. Ellenben volt rajta valami, ami nagyon is épnek tűnt. Szedett vedett kovács munkával rá volt erősítve körben úgy két tucat fog, de nem ám a gyermekek tejfoga, hanem hatalmas, arasznyi tépőfogak. Szinte korona hatását keltve. A sisak arc előtti részén pedig három mély és első ránézésre frissnek tűnő karcolás futott egymással párhuzamosan, féloldalasan lefelé. Bal kezében egy jókora kör alakú pajzsot hordott, melynek hiányzott a felső részéből egy olyan tisztességesebb darab, mintha le lett volna tépve. Ez egész korom fekete volt és egyetlen körömnyi hely sem volt rajta, mely ne lett volna sérült, vagy horpadt. Itt ott, még meg is volt repedve. A harcos fegyverei azonban teljesen más képet mutattak. Hátán egy hosszú lándzsát hordott, mely a paláston kívül helyezkedett el és láthatóan semmi sem tartotta. Mintha önnön akaratától maradt volna a helyén. Pengéje csillogott a nap fényében, éle pedig még a nap sugarait is kettészelte. Sehol egy karc, vagy egy porszem, makulátlan állapotban volt. Csakúgy, mint a bal oldalra erősített nem túl hosszú kard. Markolatán csak egy kéznek volt hely, de nem is kellett többnek, mert lényegesen kisebb volt a hagyományos lovagi kardnál. Az övbe és a csizmába pedig még a legelképzelhetetlenebb módon is tőrök egész sora volt bedugva.

Ahogy haladt a máglya felé a tömeg sunyi csendben nyitott utat. Senki a világ minden kincséért sem állta volna az útját, vagy törte volna meg a néma csendet. A különc jövevény pedig meg sem állt az első sorokig, majd hosszasan szemlélte a kikötözött leányzót. Végül az összegyűlt csőcselékre emelte tekintetét és rámutatott a legnagyobb darab emberre, akit csak talált. Zalaknak hívták és favágó volt, arról volt híres, hogy egyszer agyonvert egy medvét a baltájával. Akkora karjai voltak mint egy rendesebb tölgyfa, de most bizony elkerekedett a szeme.

-Te ott!!! Ez mit követett el?

Zalak nyelt egy hatalmasat és megpróbált válaszolni. Talán csak a különös megjelenés tette, talán a sisak érces torzítása, de alig jött ki hang a torkán.

-Bo...

-Bo micsoda? Bort ivott? Botorkált a sötétben? Bottal ütötte valakinek a nyomát, vagy bokrétát csinált? Boci, boci tarka, beszélj érthetőbben!

-Boszorkány. - Lépett elé a semmiből a pap - És nekem úgy tűnik neked is volt dolgod a sötét erőkkel. Miután vele végeztünk, kiderítjük szövetkeztél-e Luciferrel, és ha igen, az ő sorsára jutsz majd te is.

-Mostanában sokat unatkozom esténként és ez nekem pont jó lesz. Elviszem magammal. - Ezzel el is indult a máglya felé.

-Azt már nem! Mellé kötöztetlek téged is te kutya, még vizsgálat sem kell! - Szólalt meg mély, morgó hangján Kortan. Nem kicsit felzaklatta, hogy valaki csak úgy fogja magát, besétál a városba és el akarja vinni azt, ami sosem lehetett az övé.

-Hmm... Akár hogy is gondolkozom, nem, nem kérdeztem semmit ezzel kapcsolatban. Ha engem kérdeztek, akkor ne hagyjátok kihasználatlanul ezt a helyre kis tűzrakást. Fogjatok valami disznót, olyan hasonformát, mint amilyen te vagy, és süssétek meg azt. Mellé folyjon a bor még a csapból is. Annak több értelme van, mint megégetni valakit, mert ez a lány ugyan nem boszorkány, arra mérget vehettek.

Síri csend, mindenki meredten bámult Kortanra, aki még mindig nem fogta fel, hogy most valaki, aki még csak nem is a király küldötte, egy sertéshez hasonlította őt. Őt a lovagot, őt, aki az itteni helyőrség és börtön parancsnoka. Azért lassacskán csak megrágta és megemésztette, hogy ez történt. Nem volt mit tenni, lépnie kellett. Felkapta csillogó, háromszög alakú pajzsát. Bízott benne nagyon, mert a pap megáldotta és felszentelte, még egy keresztet is rajzolt rá hamuval. Azt mondta, ez mindig megvédi majd, amíg hű az egyházhoz, és ő az volt. Jobb kezével előrántotta hosszú, és szintúgy felszentelt kardját. Most ketté szeli ezt a jött mentet! Felordított és lesújtott a jókora fegyverrel. A kard pedig egy hangos, leginkább a harangok kongására emlékeztető koppanással jelezte, hogy ez a vágás bizony a pajzsot érte, méghozzá eredménytelenül. Nem úgy, mint az akció viszonzása. A rejtélyes idegen, felemelt balja alól előrántotta fegyverét, és azzal a mozdulattal Kortan felé suhintott. Ő is a pajzsot találta el, de nagyon is eredményesen! A kard egyenes vonalban átszelte egészen Kortan kezéig azt és csak ott fogyott el a lendülete. Egy rövid, hangos sikollyal, pedig el is tűnt a vájatban, majd visszakerült a helyére. A harcos hátat fordított döbbent ellenfelének és felsétált az emelvényre. Kortan megérezte, hogy itt a pillanat, most háttal van neki, végezhet vele. Hangtalanul megindult és két nesztelen lépéssel ő is az emelvényen termett. Pajzsát maga elé emelte és annak rejtekéből ismét lecsapott a kardjával. Ellenfele azonban mintha megérezte volna a közeledő veszélyt, kifordult a csapás útjából, egyetlen mozdulattal előkapta a lándzsáját és annak kevésbé barátságos felével Kortan felé szúrt. A tükör sima penge úgy hatolt át a pajzson, mint vasvilla a szalmabálán és meg sem állt Kortan mellvértjéig, hegye apró lyukat ütött ott is, de megállt az utolsó lélegzetnyi pillanatban. Csak egy karcolás, de világossá tette, hogy a hitvány minőségű páncélzat tehetetlen ez ellen a bestiális fegyver és forgatójának értő kezei ellen. A lándzsa a helyére került. Volt még két őr az emelvény közepén, de azok parancs híján szótlanul léptek félre a harcos útjából.

-De hát nekem meg kell őt égetnem. -Szólalt meg a hóhér értetlenül elkerekedett szemekkel.

-Semmi baj, majd mindenkinek azt mondjuk, hogy megtetted és elhamvadt itt helyben. Miután távoztam vele gyújtsd meg a máglyát üresen. Tőlem senki nem tudja meg, hogy egy fia boszorkány sem volt ott. Meg hát, ő amúgy sem az...

Amíg a hóhér gondolkozott az ajánlaton, mert bizony ő sem tartozott a gyors észjárású emberek közé, addig a harcos a csodálkozástól teljesen megbénult lányhoz lépett. Gyengéden átkarolta annak törékeny derekát, és egy finom mozdulattal megemelte, hogy kiakaszthassa a kezét tartó láncokat. Katalin azonban nem bírta tovább, meg kellett szólalnia.

-Honnan tudod, hogy nem vagyok boszorkány? -És meggondolatlan kérdését meg is bánta abban a pillanatban, ahogy az elhagyta ajkát, ám a harcost nem igazán vágta mellbe vele.

-Kíváncsiságod páratlan, jobban érdekel a válasz, mint az hogy kivigyelek innen. Akár hogy is, remélem este hasznod veszem majd ifjú boszorkány, már ha az vagy persze, de ha nem, akkor is. -Sisakja rései szűkek voltak ugyan, de így is világosan látszott kékes zölden ragyogó szemének pimasz csillogása.

-Ő egy boszorkány! Nem viszed sehová és te is mellé kerülsz, bárki is legyél, mert érzem rajtad a gonoszt! Rajtad van! Benned van! Elfogni! -Üvöltötte szinte őrjöngve a pap, de mindhiába, senki sem mozdult. Az a kevés fegyveres, aki a városban volt mind egymásra sandítottak. Senki sem akart előre menni.

-Ő nem boszorkány, de abban igazad van, hogy volt dolgom a sötétség erőivel. Hogy ki vagyok, az nem fontos, de az, hogy mi vagyok, az annál inkább. Sárkányvadász vagyok és volt már dolgom mindennel, amiről te még álmodni sem mersz. Olyan tűzokádó lények lelték halálukat lándzsám hegyén, melyek egész falvakat irtottak ki. Öltem már démont és azok félvér csatlósainak egész sorát. Egy alkalommal még egy boszorkánnyal is volt dolgom.